Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2022-Korlátok-Tata

 

Korlátok

Sárközi Anikó kiállítása

 

(Tata, vár, 2022. augusztus 13.)

 

Az idei év Barokk Fesztiváljának nem hivatalos rendezvényévé vált az a kortárs művészeti kiállítás, amelyet éppen a fesztivál nyitó napján mutatunk be a nagyközönségnek. Véletlen, de igen szerencsés találkozás ez. Ha a barokkra reflektáló jelenkori parafrázisokat keresnénk, akkor sem örülhetnénk jobban kiállítási anyagnak, mint ebben az esetben, amikor a velünk élő barokk jellegzetes elemét, a díszkovács munkát és mesterséget látjuk múlt és jelen, állandóság és változás dimenzióiban kifejezve.

„A vasművesség fénykorát Európa-szerte – így hazánkban is – a XVIII. században élte: ez időben egyenrangú szerepet játszott a szépművészetekkel és az építészettel. A reneszánsz kor után a barokkban tovább csökkent a vasmunkák biztonsági funkciója, és fokozottabb mértékben érvényesülhetett a művészi fantázia.

A barokk stílus virágzásának idejére következett be a tervezés és a kivitelezés elkülönülése. Külföldön a legkitűnőbb építészek és dekoratőrök foglalkoztak rácsok, kapuk tervezésével, mint például Jean Bérain, Daniel Marot, Francois Blondel, Balthasar Neumann. Az építészeti alkotásokon lendületes formák jelentek meg, és ezt a formagazdagságot a vasművesek is átvették, A vas mint hajlítható anyag igen alkalmas arra, hogy mozgalmas formákat alakítsanak belőle: vagyis a barokk építészet pompáját a vasmunkák még tovább fokozták.

A barokk építészet új épületelemeket alkalmazott, mint például az erkély- és lépcsőrácsokat, a kerti kapukat, ablakkosarakat. A lendületes vonalú rácsok a középületek és kastélyok kiemelt helyein jelentek meg, emelve az épületek pompáját.” Később a díszkovácsolás „köznevesült”, polgárosult és elterjedt.

A történet, amely a művészt ehhez a motívumhoz vezette, két-három éve kezdődött, amikor a kiállító művész, Sárközi Anikó, egy lengyelországi bemutatkozás (tanulmányút) alkalmával felfigyelt a vasrácsok, korlátok helyre jellemzőmotívumára. Az utazások velejárója, a tanulmányutak értelme a másféle látvány, eltérő környezet, más atmoszféra felfedezése, kinek-kinek az érdeklődése szerint. Van, akit a szokások, a mentalitás, a konyha ejt rabul - a művésznek a látvány a fontos. Sárközi Anikó ezt hozta Lengyelországból: egy új, inspiráló képi motívumot. Anikó művészete a korábbi években is egy jellegzetes kontraszton alapult, tájképein színek és formák ellentéte, intenzív kavargása, dinamikája jelent meg, még legutóbbi kiállításán is a fény által életre hívott fent/lent, fény/árnyék ellentét tartotta mozgásban képeinek nyüzsgő foltjait. Most először jelentkezik ennek a korábbihoz képest statikus témának a teljes anyagával. A tavaly nyári Grotta díjazottjaként – ahol már korlátos képeit mutatta be - most ezt a gondolatot bontja ki a tárlat.

Ne gondoljuk, hogy ez a téma drámai változás, fordulat volna az életműben. Valahogy úgy látjuk az új témát, mint ami éppen kapóra jött Anikó duális világértelmezésének alakulásában. A kettősséget és a kontrasztot korábban egy intenzív áramlás, mozgás folyamatában ragadta meg a művész, képeivel a tájképek világa felől a sötétség és a világosság, az alsó és felső vizek szétválasztásának teremtésmítoszához közeledve. És most is egy kettős világ tanúi lehetünk. A kettősség az előtér és háttér, a közel és távol látványelemeiből áll. Az előtér az élesen kirajzolódó, aprólékosan megfestett, ornamensekből álló, régi vasrácsok rétege, ami mögötte van, az pedig ennek az ellentéte: az ellenfény mögött színesben látható, másféle felület, épületrész, függöny, vagy a kéklő ég, a jelen, a most, a pillanat világa.

A korlát/rács/balkon motívuma kedves a művészetnek. Talán a legszebb előzmény e téren Édouard Manet Balkont ábrázoló festménye, ahol már el kell gondolkoznunk azon, miért is éppen a nyíló erkélyajtó kivágatában örökíti meg a festő hőseit. Egy olyan köztes térről van szó a balkon, az erkély, a korlát esetében, amely elzár és átenged, disszonáns kapcsolatot tart a kint és a bent között. Valami megnyílik, valami elindul, valami feltárul, kalandra hív. Itt azonban nem a nyíló ajtó, hanem az elválasztó rács a hangsúlyos. A rács Anikó képein monokróm, mögötte viszont egy végtelenül színes, néhol egyenesen harsány világ tárul fel, amelyre – Anikó sajátos diptichon-kompozíciójának, kettős szerkesztésének köszönhetően – szabadon is kiláthatunk. Így a rács, a maga barokkos vagy posztbarokkos, feszes ritmusba rendeződő mintázatával egy ornamentális réteget jelent, amely átengedi a mögötte feltáruló világot, megengedi a látvány feltárulását, ugyanakkor a kovácsoltvas rács rajzolata szép és jóleső a szemnek. Eltakarás és feltárulás, korlát és korláttalan végtelen között választhatunk a festmények paneljein.

A rácsok mintázata a tárlaton látható gazdagságban egyébként olyan, mint egy mintasor, mint egy mintakollekció; a 18-19. századi kovácsmunkák sajátos területének gazdag tárháza, az épített örökség egy korokat túlélő, beszédes mementója, helyek és korok üzenete és idézete. Két világ csattan így össze: a régi ház erkélye, új lakóival, mai függönyeivel, vakolatával.

A kiállított anyag ráadásul új értelmet nyer itt, a vár tornyának magasában, ahol kitekintésre hívnak az ablakok, a barokkos rácsok pedig ezúttal mintha felkérésre születtek volna…

 

Kövesdi Mónika, művészettörténész 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.