Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2016.07.05

Fények és színek szentélyében

 

Sárközi Anikó évek óta vallatja a folyót, szűkebb hazája, a Szigetköz és Mosonmagyaróvár víztükreit, a fentet és a lentet. Van, aki horgászbottal, halászhálóval, vízijárgánnyal vagy úszva, filmezve vagy fotózgatva, hivatásként vagy kedvtelésként, megannyi útja és módja van a megismerésnek. A festő – akinek munkája az egyik öröme – színekkel és ecsetjével indul felfedezni vagy éppen áll meg elmélyedni, így van ez hosszú évszázadok óta. Egy nagy család ez (mármint a festőké), mint tudjuk, közelebbi és távolabbi rokoni szálakkal, nem genetikai értelemben. Akikkel talán a legszorosabb szellemi rokonság fedezhető fel Sárközi Anikóban, azok az impresszionisták, akik szűk másfél évszázaddal ezelőtt a pillanat megragadását, a fény és szín mindenek feletti ünnepét hirdették vásznaikon. És a kezdeti mellőzést, sőt botrányt vállalva magukra vállaltak egy kihívást: fel akarták venni a versenyt egy akkoriban elterjedő új médiummal, éppen a múló pillanatot rögzíteni képes fotográfiával. Ezt tette, kitartó részlet-analizálással, alapos megfigyeléssel, de hol lírai, hol expresszív átéléssel az utóbbi években Sárközi Anikó is, tudva és tudatva, a kétkedőket meggyőzve a festészet létjogosultságáról, nem szűnő erejéről, küldetéséről a 21. században.

 

Mostanában a korábbi négyzetnyi, átlagos téglalap formátum után egyre nyújtottabb álló alakzatú képek születnek a festőnő műtermében. A korábbi konkrét mikro-makro vízpartok, táj-fókuszálások, természeti közelképek helyett a rá jellemző impresszionisztikus festészeti elemekből egy saját formai és fényszimbolikát épít fel. A klasszikus diptichon-triptichon-műfajt függőleges formátumú, egymás fölé rendezett képekből felépülő személyes oltárokként újítja meg. Egy nő benső rezdüléseinek, a világ finom lüktetésének festészetbe komponált szonettjeit látjuk. Szín-és fényörvények, egymásba ömlő, szelíden egymásba fonódó, de közben intellektuálisan egymást kiegészítő-feltételező ősformák belső életét, természetrajzába avattatunk be a festőnő által.

 

Sárközi Anikó örök értékeket, örök kérdéseket fogalmaz és zenei harmóniákat szólaltat meg. Nem közhelyeket, hanem egyedi helyeket fest, mélyen átélt, lelki szűrőjén átengedett impulzusokat, megélt élményeket. Ha úgy tetszik, az élet vizét festi, melyben szellemi értelemben megmerítkezett, és beavat, alámerít minket is. Sárközi Anikó nem trendek hullámain szörfözget, hanem a vizek hátáról olvas és ad egy klasszikus, de egyetemes képi nyelven egyetemes olvasatot. Hullámai, spiráljai mint megolvadt vagy inkább feloldódott tükrök zenéjének kottáját írja ecsetjével.

 

Jó stílusérzékkel személyesíti meg örök témáját, a vizet, a tájat: olykor drámai feszültséget, nyugtalan vibrálást, máskor idilli, paradicsomi állapotot idéz. A klasszikus diptichon-műfaj kereteit, lehetőségeit feszegeti, amikor nem egymás mellé, hanem egymás alá-fölé rendelt és rendezett kép-párokat, kép-hármasokat hoz létre, társít és enged diskurzusára. Alácsorduló hol sűrűbb, hol ritkább festék–hálózatában a természet és az egész világ könnyei folynak és zúgnak. A víz szüntelen körforgásának és metamorfózisainak, az egymással küszködő, egymást ölelő ős-erők és ős-szenvedélyek panteisztikus gazdagsága egy-egy fél négyzetméteren, derékszögek közé zárt sík vásznakon is képes megszólalni.

Hallgassuk és szemléljük együtt.

 

 

2016. május                                                                                                              Tolnay Imre, képzőművész

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.